LABIRINTUS 3/9
<< első oldalra << lapozás vissza lapozás tovább >>
A kávéházban barna szín feketébe kúszó árnyalatai uralkodtak, és a hely nevéhez méltóan titokzatos tárgyak lógtak a falakon. Egy professzionálisan gimnazista hangzású rockzenekarban éneklő barátom mondta egyszer, hogy a jó kávézók hangulatát az adja, hogy a sejtelmes fényekben órákig élvezheted a naplemente néhány percét. Az Alkimista kávéház ugyanezt az érzést nyújtotta, mondjuk Dr. Frankeistein padlásszobájából szemlélve. Rajtunk kívül csak egyetlen vendég tartózkodott a helyiségben. Egy középkorú nő kiskosztümben, aki idegesen rendezgette az asztalán fekvő dosszié lapjait. Miután helyet foglaltunk, komótosan odasétált hozzánk a pincér. Az egész városban ő volt az első, aki láthatóan csodálkozott a megjelenésünkön.
– Szintén a menyegzőből? – kérdezte elképedve.
Kialvatlannak tűnt. Vöröses szakállat viselt, és valószínűtlenül búzakék szemeivel hitetlenkedve nézett ránk.
– Menyegző? Nem, mi tulajdonképpen egy meséből jövünk, Jézus csak most csapódott hozzánk – válaszoltam az összes gátlásomon felülemelkedve. – Igazából jártunk a világ végén is, csak az egy még bonyolultabb történet. És maga?
– Egy barátom esküvőjén voltam. Három napig tartott.
– Azt látom... aludhatna kicsit.
– Hihetetlen egy menyegző volt! – kiáltott fel lelkesen. – Miközben a násznép táncolt, megjelentek a múlt szellemei, és nemzetünk legnagyobb hősei. Kis híján szabadságharcba torkollott az ünnepség, de sajnos elveszett az aranykürt, és szép csöndben mindenki hazament.
– Jó, mi meg a világ legmagasabb hegyén voltunk, ahol egy varázserejű virágot találtunk. Azzal gyógyítottuk meg a beteg királylányt, de előtte még legyőztünk egy sárkányt, aki valójában egy lepcses szájú nő volt. El is felejtettem mondani, hogy ez alighanem itt történt Krakkóban – elégedetten hátradőltem, és vártam, hogy erre mit lép.
– Stan! – a nő a hóna alá csapta a dossziét, és fontoskodó arckifejezéssel leült közénk. – Mit izélgeted őket, nem látod, hogy újak? Jolana W. Parker vagyok – nyújtotta felém a kezét. – Mikor érkeztek?
– Úgy egy órája.
– Stanisław Wyspiański? – kérdezte Sir Alex Kowalsky. – Ön lenne az, a híres drámaíró? Meglepő találkozás, térben és időben egyaránt zavarba ejtő. Mikor is volt a Menyegző bemutatója? 1907-ben?
– 1901-ben.
– Elég jól tartja magát – nevetett a lány. – De most kicsoda ez? Én nem értem...
– Nem hinném, hogy ismernek – mosolyodott el Wyspiański szerényen. – A hazámon kívül szinte teljesen ismeretlen vagyok, mint a nemzeti romantikusok általában. Ráadásul – hajolt közelebb, mintha valami titkot bízna ránk – nem is tartozom a nemzeti romantikusok közé, csak időtlen párbeszédet folytatok velük.
– De hát az nagyon régen volt! Még ha annyi plasztikai sebésze van is, mint a Michael Jacksonnak, akkor sem hiszem, hogy...
– És a megbízottal nem találkoztak? Az nem mondott el semmit sem? – vágott közbe Jolana W. Parker.
– Az egy balfasz! – elmeséltem neki a kalandunkat Janekkel.
– Hát igen. Igazából még senki sem jött rá, hogy a Cica Kiskirálykisasszony milyen szempontok szerint válogatja össze az udvartartását. Vannak még rosszabbak is – legyintett. – Tisztára Muppet Show az egész kísérete. Én mindig is mondtam, hogy egy jó piárosra van szüksége, de őt az ilyen dolgok nem foglalkoztatják.
– Ki az a Cica Kiskirálykisasszony?
– Ő az, akitől itt minden függ – felelt titokzatosan Parker kisasszony.
– Ő uralkodik Krakkóban? Az hogy lehet, hiszen itt nincs királyság, meg semmit efféle. Legalábbis én úgy tudom.
– Az uralkodás azért erős kifejezés arra, amit csinál. Az idő legnagyobb részében bulikba jár, vagy olvasgat.
– Most akkor ő itt királynő, vagy micsoda? – egyre kevésbé értettem, hogy miről beszél.
– Elmagyarázom, jó? – Jolana W. Parker elővett egy ezüst cigarettatárcát, és rágyújtott. Annak jeléül, hogy ő semmi jónak nem elrontója, émelyítő mentolos füsttel borította be George-ot, akinek egyből halaszthatatlan elintéznivalója támadt a mosdóban. – Ugye találkoztatok olyanokkal, akik ismerősek valahonnan?
– Aha. Láttam a bádogembert, meg egy régi NDK filmsorozat főszereplőit, ha erre gondol – Jézust nem mertem említeni, egyébként is ott ült vele szemben.
– Ez a lényeg! Mi itt lakunk mindannyian. Az összes regény, vers, meg mindenféle kitaláció szereplői. Ha mondjuk, elkezded olvasni az Utolsó Mohikánt, vagy megnézel egy színdarabot, a megfelelő figurák köréd sereglenek, és eljátsszák a szerepüket. Csak akkor lesz igazi. Hiába van leírva, vagy vannak ott a színészek, az eredeti nélkül semmi sem működik. Illetve akkor is könyv a könyv, meg lemegy az előadás, de nem éled fel. Nem lesz belőle semmi más, csak feleslegesen kiontott verejték, ami eltűnik a lélek süllyesztőjében, legalábbis így szokta mondogatni a Cica Kiskirálykisasszony. Na de az a lényeg, hogy ami nem igazi, annak is igazinak kell lennie valahol, különben üres fecsegéssé válna az összes történet. Ha meg már ennyire igaziak vagyunk, akkor nekünk is kell lakni valahol, ezt megértheted.
– Na de miért pont Krakkóban?
– Mert itt békén hagynak minket. Ha egy lengyel találkozik valami furcsasággal az életben, azt mondja będzie dobrze*, megvonja a vállát, és továbbáll, vagy rendel még egy pohár töményet. Ezért senkit sem zavar, ha Arthur király, vagy egy másik kitalált fickó, lovon és teljes fegyverzetben megjelenik a buszpályaudvaron.
Szomorúan néztem Jézusra.
– Barátom – mosolygott rám. – Az, hogy mi itt találkozunk, csak egyet jelent. Írott szavakba öntöttek mindkettőnket. Csak engem a tanítványaim tanítványai, téged meg saját magad.
– De... de ennek a könyvnek – dadogtam. – én vagyok a...
– Erről Stanisław sokat tudna mesélni.
– Igen – felelt szomorúan Wyspiański. – Elkövettem azt a hibát, hogy személyesen megjelentem a színdarabban. Azóta fáradt vagyok és másnapos.
– Hiszen akkor én... akkor én itt maradok?
– Alighanem.
– Ez baromság. Baromság az egész! Idáig sem volt más, mint egy nagy adag sületlenség, de most már nem is érdekel egyáltalán! – felugrottam a székből, és majdnem levertem a falról egy preparált menyétet. – A maga darabját bemutatták több mint száz éve, viszont az én regényem még csak kész sincs. Akkor mi a fenét keresünk itt? Ha csak a fele igaz annak, amit elmondott, akkor ez valami iszonyú nagy félreértés.
– Nézze, ebben a városban nem mi alakítjuk a szabályokat. Ha maga ide került a barátaival, annak biztos oka van.
– Vegyük úgy, hogy elhiszem, amit mondott, de akkor itt semmilyen szabály nem érvényes? – akadékoskodtam tovább. – Ez például itt az Alkimista kávézó. Akkor Jézus nem is jöhetett volna be ide, mert a neve alapján olyan hely, ahol eretnekek, meg boszorkányok gyülekeznek.
– A mágia, meg az aranycsinálás csak tréfa – hajolt közelebb hozzám Jézus. – Némely bolondok dús lombú erdőket sejtenek a sivatag mélyén, és drágaköveket a csípős hangyák fészkeiben. Velük Isten kibogozhatatlan rejtélyekben és értelmetlen szimbólumokban beszél, hogy művük nevetségessé váljon. Nekem a nevetés nem árthat.
– Mondtam, hogy bolondfalva – huppant vissza George a helyére. – Mindjárt itt lesz az apja is, az a szakállas.
– Ő mindenütt jelen van.
– Jaj Krisz, miért kell ezt megint elkezdeni? – Jolana W. Parker méltatlankodva babrálta a kosztümjébe integrált lila művirágot. – Én csak annak hiszek, amit látok. Az öreganyám falun élt, szinte minden nap látott lidércet. Én viszont egy modern amerikai drámában vagyok médiareferens, és nézettségi adatokat látok, lidércet meg sose. Tudod, ez azért van, mert jártam iskolába, nem úgy, mint az öreglány. Sokba került, sokat dolgoztam, de legalább nem kell lidérceket látnom. Kísértetet viszont láttam, de az meg reklámfilm volt. Joe írta a storyboardot, nagyon nagy sikerünk volt vele. Az van benne, hogy a kísértet megijed a lepedőtől, ami kint szárad… de tényleg, talán az öreganyám is lidércnek nézte a lepedőket? Persze lehet, hogy van különbség a lidérc, meg a kísértet közt. Azt hiszem a lidérc sárgán világít, a kísértet meg fehér, de nem biztos. Joe nagyon jó forgatókönyveket írt, amikor meg nem azzal foglalkozott, akkor bevitt kettyinteni a tárgyalóba. Persze sokszor nem volt ideje, és akkor én gyorsan... Jaj – ijedten végignézett rajtunk és Jézuson. – Nem szabad ilyeneket mondani a templomban.
– Csak nyugodtan – Jézus elvonta Jolana kezét a művirágról, és az asztallapra szorította. – Most nem templomban vagyunk. Ha meg úgy tetszik, én az egész világgal kettyintettem, csak nem szónak a testi értelmében.
– Pedig az az igazi! Nem úgy, mint a lidércek.
– Szakadj már le a lidércekről! – szólt rá George.
– Hagyd csak barátom – intette le Jézus –, Néha nehéz elönteni, hogy mi az igazi, és mi nem. Isten a maga láthatatlanságával sokkal igazibb, mint a lidérc, vagy a kísértet. Sőt Isten még a lepedőnél is valóságosabb.
– Isten egy olyan lidérc, ami nem látszik? – Jolana végleg leragadt ezen a szinten, George arca pedig szürkülni kezdett.
– Nem. Isten mindenható. Mindenhol jelen van, de a te szemed csak azt látja, ami fényben fürdik. Ha letakarod a mécsest, eltűnik az egész szoba. Hogy mondhatnád, hogy nem létezik, csak azért, mert nem látod a falakat?
– Én meg azt, hallottam – szólt közbe a lány –, hogy a bohócok sohasem halnak meg… nem azért, csak ha már itt van az illetékes, gondoltam megkérdezem.
– Foglalkozzunk ezzel később, jó? – mondta Jolana W. Parker élesen, és visszafordult Jézushoz. – Na de ha az Isten mindenható, akkor miért nem látszik? Hol a nagy hatalma, ha még csak nem is lehet észrevenni? Az öreganyám...
– Elhallgass, asszony! – csapott az asztalra Jézus. – A számodra felfogható legmagasabb rendű igazság én vagyok, és ennél több tudásra nincs szükséged.
Jolana W. Parker elnevette magát, és megsimogatta Jézus arcát:
– Nem mondom, Krisz, jó a könyved, de azért magadra erőltethetnél némi szerénységet.
*Minden rendben lesz.
<< első oldalra << lapozás vissza lapozás tovább >>
